A labrador és egy kis történelem...
Chipy első levele
.bmp)
2007. április 20-án születtem Tolnán. Testvéreimmel szép gyerekkorunk volt. Jó volt úgy felnőni, hogy együtt voltunk és több labrador között éltünk nap mint nap. Egyszer csak megfogyatkoztunk. Jöttek emberek, akik elvitték sorra a testvéreimet, nem igazán értettem, hogy hova mennek, de biztos nagyon jó helyre, mert minden ember, aki jött értük valahogy nagyon boldog volt, ritkán látni őket ilyennek. Aztán csak ketten maradtunk az alomból, teltek a hetek-hónapok, és jól elvoltunk a többiekkel vagy nyolcan, kilencen. Közben születtek megint kis rokonok, de őket is elvitték, elég hamar. Tesómmal sokat gondoltunk arra, mi lehet a többiekkel, mivel nem láttuk őket jó ideje. Aztán eljött az első tavasz, a hideg tél után jól esett a sok napsütés az új helyünkön, Solton. A gazdi szerint azért költöztünk ide, mert nagyobb az udvar, több a helyünk, jó volt érezni, hogy ennyire gondoskodik rólunk. Lassan megértettem, hogy a Gipsy szó rám vonatkozik. Nem igazán értettem, hogy miért ezt a nevet kaptam, de biztos a hangzása miatt választották, nem pedig a jelentéséért.
Ha tovább akarod olvasni... a teljes szöveg itt
Chipy és a víz
.bmp)
Labrador vagyok, igen, szeretek úszni. Első alkalommal mikor megláttam a Dunát, nem igazán tudtam elhinni, hogy én ebbe bele is megyek. Emlékszem, egy tavaszi nap volt, talán április, a víz nagyon hideg, de izgatott, így nem kellett sokat unszolni, és már ugrottam is a bedobott faág után. Kihoztam, megráztam magam, ahogy kell, a gazdiékhoz közel, nem értem, de nem örültek, pedig ők alig lettek vizesek. Majd ki-be, ki-be, tetszett, tudtam volna többet is úszni, de a gazdi nagyon óvatosan, csak kis távolságra dobta mindig be a fadarabot. Aztán az egyik alkalommal, mikor mentem a faágért, találtam valami jobbat, egy műanyag palack lebegett a vizen. Megfogtam, de nem akart jönni, szinte állt a vizen, hiába húztam.
Ha tovább akarod olvasni... a teljes szöveg itt
Chipy kirándul
.bmp)
Alig telt el néhány hét, és már mindenhova magukkal akartak vinni a gazdiék. Nagyon jól esett, hogy engem nem hagynak mindig otthon, mint néhány utcabeli barátomat. Először csak a hétvégi házba vittek, biztos féltek, hogy nem tudok viselkedni idegen helyen, vagy talán attól is, hogy nem vagyok szobatiszta? Hogy gondolhatnak ilyet! Soha nem tanították, de soha meg se fordulna a fejemben, hogy házban, lakásban végezzem el akár a kis dolgomat is, na persze ehhez kell az ő odafigyelésük is, mert ha egyszer odaállok az ajtóhoz, akkor az azt jelenti, hogy ki akarok menni, nem pedig azt, hogy nézelődök. Mindenesetre jó volt velük együtt aludni végre, igaz alig nagyobb a házikó, mint az én házam otthon, de pont elférünk hármasban. A Börzsöny csodálatos, nagyokat lehet kirándulni, akár órákat anélkül, hogy emberrel találkoznánk, na nem mintha utálnám az embereket, de azért az az igazi amikor hármasban, póráz nélkül járjuk a hegyeket. Apropó, ha sokat megy az ember, mindig le akar ülni enni-inni valahol.
Ha tovább akarod olvasni... a teljes szöveg itt
