Chipy első levele
2007. április 20-án születtem Tolnán. Testvéreimmel szép gyerekkorunk volt. Jó volt úgy felnőni, hogy együtt voltunk és több labrador között éltünk nap mint nap. Egyszer csak megfogyatkoztunk. Jöttek emberek, akik elvitték sorra a testvéreimet, nem igazán értettem, hogy hova mennek, de biztos nagyon jó helyre, mert minden ember, aki jött értük valahogy nagyon boldog volt, ritkán látni őket ilyennek. Aztán csak ketten maradtunk az alomból, teltek a hetek-hónapok, és jól elvoltunk a többiekkel vagy nyolcan, kilencen. Közben születtek megint kis rokonok, de őket is elvitték, elég hamar. Tesómmal sokat gondoltunk arra, mi lehet a többiekkel, mivel nem láttuk őket jó ideje. Aztán eljött az első tavasz, a hideg tél után jól esett a sok napsütés az új helyünkön, Solton. A gazdi szerint azért költöztünk ide, mert nagyobb az udvar, több a helyünk, jó volt érezni, hogy ennyire gondoskodik rólunk. Lassan megértettem, hogy a Gipsy szó rám vonatkozik. Nem igazán értettem, hogy miért ezt a nevet kaptam, de biztos a hangzása miatt választották, nem pedig a jelentéséért.
Egy szép tavaszi napon jött két fiatalabb ember és sokat játszottak velem. A férfin látszott, hogy nagyon szereti a kutyákat, tudta, mit szeretek, hol kell megsimogatni, és örömmel futottam az eldobott őzláb után. A nő kicsit félt, vagy talán nem is félt, de óvatosabban, megfontoltabban közeledett felém, láttam rajta, hogy nagyon tudnánk egymást szeretni. Nagyon alaposan méregettek, és komoly dolgokról beszélgettek a gazdival. Majd eltelt újabb két hét, és újra megjelentek, nagyon vidáman érkeztek, azzal a boldogsággal az arcukon, amit a tesóim távozásakor láttam a többiek arcán. Kicsi aggodalom is volt a levegőben körülöttük, nem igazán értettem, hogy miért, hisz már találkoztunk korábban, igaz csak egyszer. Örültem nekik, jó volt újra játszani velük, adtak valami papírfecniket a gazdinak, és valami madzagot raktak a nyakamra, érdekes volt, újdonság... Egyszer csak beraktak az autójukba, ennek annyira nem örültem, bár a nő, akiről kiderült, hogy Grétának hívják, hátra ült velem, és nagyon kedvesen simogatott. Éreztem, hogy itt komoly dolog történik. Zsolt, mert így hívják a férfit, próbált óvatosan vezetni, de hát másodszor ültem életemben autóban, és a második körforgalmat már nem bírtam, meg kellett állni, de érdemes volt, amíg kitakarították az autót, addig én láttam egy nyulat, futottam is volna utána, de a póráz nem engedett.
Mint később kiderült, hazaértünk. Először egy jó kalandnak hittem, tetszett az új hely, kedvesek voltak velem, viszont este már mentem volna vissza a többiekhez, de csak nem akartak hazavinni. Legalább a kaja ugyanaz volt, és senki nem ette el előlem, így nyugodtan megettem, és lefeküdtem, na persze a küszöbre, nem abba a hatalmas házba, amit nekem szántak. Jött a másnap, a harmadnap, és csak nem vittek haza. Furcsa volt! Így utólag visszagondolva, kicsit befordultam, idegen helyen voltam, és mindig jött valaki új ember, azt hittem ők is majd elvisznek, féltem mindenkitől, de végül csak maradtam Dunakeszin. Az első héten mindig velem voltak, nem mentek el reggel arra a helyre, amire mindig azt mondják, hogy munka. Napközben együtt voltunk hol az udvaron, hol a házukban, nekik még nagyobb házuk van, mint nekem. Jó bent lenni, szeretek feküdni a puha, szőrős szönyegükön, ez ellen eleinte próbáltak tiltakozni, de megállapodtunk, ha kimegyek éjszaka, akkor feküdhetek a szőnyegen, míg ők tévéznek, beszélgetnek, stb. Így is maradt, nappal, ha otthon vannak, bent vagyok velük, de ha valahova elmennek vagy éjszaka lesz, akkor megyek ki az udvarra. Adtak nekem új nevet, nem tetszett nekik, hogy azt kell kiabálni utánam, hogy Gipsy, így nagyon rendesen kitaláltak valami egész hasonlót nekem. Most már jobban szeretem, és mindenki így szólít, szóval Chipy lettem.
Mióta itt lakom mindig elvisznek sétálni, reggel és este ugyanaz a kör, esőben, szélben, hóban. Ennek nagyon örülök, fantasztikus élményeket szerzek sétálás közben. Mindig új szagok várnak, valami mindig változik a környéken, én azonnal észreveszem, ha nem ott van egy kuka, mint szokott, nyitva van egy kapu, ahova mindig bemennék, mert biztos azért hagyták nyitva, de gazdiék nem engednek be. Lassan megszoktam az új környezetet, eltelt vagy fél év, mire úgy mertem kimenni, hogy nem féltem, most már bátor vagyok, nem ijedek meg minden leengedett redőnytől, megtanultam, melyik zaj, mit jelent. Szoktunk kutyákkal is találkozni, eleinte mindig a gazdiék akarták, hogy menjek oda, most inkább én akarom, ők sokszor rám szólnak, hogy ne olyan hevesen, de hát meg akarom szaglászni a másik kutyát. Van még egy komoly vélemény különbségünk, én szeretnék a macskákkal játszani, ők nem engedik. Nem értem. A macskák pont arra valók, hogy játszak velük, vagy nem? Na persze megértem, mert volt olyan kalandunk, hogy megkarmolt az a fránya macska, de biztos csak azért, mert épp nem volt kedve velem játszani, máskor biztos lenne, vérzett az orrom. Azóta még jobban figyelnek, nehogy macska közelébe kerüljek.
Sokat visznek kirándulni. Van egy hely, valami Börzsöny nevezetű hegységben, ahova sokat járunk. Imádom! Hatalmas a kert, sokat lehet szaladgálni, sokat játszunk, és jókat tudok aludni az árnyékban, arról nem is beszélve, ha itt alszunk éjszaka, akkor beengednek a házba, és együtt kelünk reggelente, na jó, én keltem őket, de örülnek, mert nem alszanak sokat, és velem lehetnek még többet. Gazdiék itt mindig találnak más elfoglaltságot is, mint velem játszani, de tudom, hogy azt is meg kell csinálniuk, ilyenkor türelmesen, na jó, néha már türelmetlenül, megvárom míg végeznek. Voltunk sokfelé, azokról is írok majd, de most csak annyit, hogy rengeteg helyre elvittek már, és mindegyik nagyon izgalmas, érdekes volt. Még csónakban is ültem, na persze a kedvencem az erdőben sétálni, mert a hajózás mégse nekem való, a víz szerintem úszásra való, na abban jó vagyok. Majd mesélek erről is.
Elsőre ennyit, röviden így kerültem gazdiékhoz, szeretek itt, és ők is nagyon szeretnek engem.
