Chipy kirándul
Alig telt el néhány hét, és már mindenhova magukkal akartak vinni a gazdiék. Nagyon jól esett, hogy engem nem hagynak mindig otthon, mint néhány utcabeli barátomat. Először csak a hétvégi házba vittek, biztos féltek, hogy nem tudok viselkedni idegen helyen, vagy talán attól is, hogy nem vagyok szobatiszta? Hogy gondolhatnak ilyet! Soha nem tanították, de soha meg se fordulna a fejemben, hogy házban, lakásban végezzem el akár a kis dolgomat is, na persze ehhez kell az ő odafigyelésük is, mert ha egyszer odaállok az ajtóhoz, akkor az azt jelenti, hogy ki akarok menni, nem pedig azt, hogy nézelődök. Mindenesetre jó volt velük együtt aludni végre, igaz alig nagyobb a házikó, mint az én házam otthon, de pont elférünk hármasban. A Börzsöny csodálatos, nagyokat lehet kirándulni, akár órákat anélkül, hogy emberrel találkoznánk, na nem mintha utálnám az embereket, de azért az az igazi amikor hármasban, póráz nélkül járjuk a hegyeket. Apropó, ha sokat megy az ember, mindig le akar ülni enni-inni valahol. Érdekes, hogy én mindig csak inni kapok, na jó, néha valami kis alamizsnát is, de ragaszkodnak hozzá, hogy a kutya azt a tápot egye, ami egészséges számára, ne pedig pudingot, palacsintát. Honnan tudják, hogy mi a jó nekem, engem soha nem kérdeznek. Szóval, a Börzsönyben van egy nagyon jó hely, ahol még az étterembe is beengednek engem, nem csak a teraszon látnak szívesen, úgy hívják Szent Orbán erdei fogadó, nagyon finomak az ételek (állítólag), gyönyörű a hely és kedves kiszolgálás (mindig kapok vizet).
Egyszer nagyon érdekes dolgot csináltunk. Valami egész kicsi házat állított fel a gazdi alig pár perc alatt –mindig tudtam, hogy nagyon ügyes, de ez tényleg csoda volt–, kidobott valami rongyot a kertbe, és pár perc múlva kész volt a sátornak nevezett mini házunk. Képzeljétek, abban aludtunk hárman! Ilyen közel még soha nem feküdtünk, éreztem, hogy ők is nagyon különlegesnek tartják a dolgot, de nekem valami földöntúli élmény volt, nem zárnak ki, nem zavarnak le az ágyról, hanem velem alszanak a földön, csodálatos volt. Úgy izgultam, hogy reggel még pirkadat előtt fel is keltem, hogy megnézzem, még mindig ott vannak-e, de megnyugodtam, ott voltak, és jól meg is nyalogattam őket. Ezzel a sátorral azután elmentünk a szüleikhez is, ott már aludtunk több helyen is, egyszer a Grétáéknál, néhányszor a Zsolt szüleinél, de a legjobb az volt, amikor a sátorban.
Talán másfél éves lehettem, mikor elmentünk a Tisza-tóra, nem volt könnyű megszervezni az utazást, állítólag miattam, mert a legtöbb helyen nem fogadtak. Nem értem, nem azt mondják, hogy a kutya az ember legjobb barátja, akkor miért nem engednek be bizonyos emberek a nyaralójukba, éttermükbe, házukba? Barátság ez? Mindegy. Viszont itt szívesen láttak, egy baráti társasággal mentünk, volt nekik is szobájuk, meg nekünk is, szerencsére én ugyanabba a szobába kerültem, ahol a gazdiék voltak, hálából jól viselkedtem, volt hogy reggel hét óráig is hagytam aludni őket, na persze egyszer, nehogy azt gondolják lusta vagyok. A Tisza-tó csodálatos hely, nagyon szép madárvilággal, gyönyörű kiránduló helyekkel, és még csónakázni is lehet. Először nem tetszett az ötlet, de mégis csak jobb volt menni, mint a kocsiban várni, és nem bántam meg. Az öreg „Matula” bácsi, így nevezték el gazdiék a háta mögött a bácsit, aki vitt minket a csónakkal, nem volt valami bőbeszédű, de olyan helyekre vitt minket a csatornák rengetegében, ahova magunktól biztos nem találtunk volna oda, de hogy a gazdi biztos eltévedt volna, az is tuti. Legnagyobb élményem ezen a kiránduláson az volt, amikor elmentünk megnézni a kevesek által ismert Donga utat, a puszta közepén. Azt hittem, hogy soha nem érünk oda, jött a vihar, de csak mentünk, pusztaság amerre a szem ellátott, de megérte, izgalmas volt menni a nádasban, azon a keskeny donga úton. Megnéztük a híres kilenclyukú hidat is, annyira nem hatott meg, viszont a kisfiú, akivel találkoztunk megérte az utazást. Ha láttatok már talpra esett 10 év körüli fiút, aki úgy értett a kutyákhoz, hogy a gazdi elszégyelte magát, akkor ő ilyen volt. Egy igazi alföldi Kis Herceg, egy pillanat alatt összebarátkoztunk, és csak mesélt, mesélt a kutyáiról, hogy milyet szeretne még, stb.
Voltam a Balatonon is, a gazdiék egyik barátjánál, nagyon szép kis udvaruk van, nem messze a Balatontól, meg is jelöltem minden növényt. A gazdi azt mondta, legközelebb mielőtt odaérünk valahova vendégségbe, megáll velem, hogy ne mások kertjébe végezzem el a dolgom, de miről beszél? Nem az a lényeg, hogy ha megyünk valahova, akkor otthagyjuk a névjegyünk. A gazdinak is van, tudom én, ha nekem nem csináltat, akkor én így hagyom ott. Lementünk a vízhez is, ekkora medencét még nem láttam, de már odafelé láttam valami táblát, egy kutya volt rajta áthúzva, olyan németjuhász forma. Gondoltam is, hogy nem csodálom, hogy őket nem engedik be, van egy a mi utcánkban is, de mindig ugat, ki akar ugatást hallani a strandon vagy fürdés közben. Épp készültem volna bemenni a vízbe, mikor szólt a gazdi, hogy én idáig se jöhettem volna, úgyhogy ne tetézzük a bajt. Tessék? Mi az hogy nem mehetek be? Ekkora vízbe? A múltkor a zuhanyzójukban fürdettek, mert állítólag büdös voltam, nem igaz, csak több csontot ettem azon a héten, és végre kutyaszagom lett. Most meg ebbe a hatalmas vízbe nem engednek be? Azt hittem, hogy azért, mert ez is fertőző, de aztán elmondták, hogy nem, sőt ez tisztább, mint a Duna, de itt kutyák nem fürödhetnek. No comment... Ezért nem szeretek a Balatonra járni, fürdeni se lehet, akkor minek? Na jó, a Konyári Pincészetből szép volt a kilátás az egész Balaton a lábaim előtt hevert, Keszthelytől Tihanyig mindent láttam, de akkor is, a Balatonban fürdeni kell.
Állítólag megyünk megint a Tisza-tóra, mert ott szívesen láttak, és vannak egyéb titkos terveik is, amit egyenlőre velem nem osztottak meg, de biztos jó lesz. Jelzem, hogy én szívesen mennék olyan helyre, ahol fürödhetek is.
